(A cikk az Ongai Kékdaru hasábjain megjelent cikksorozat alapján készült, amelynek részei itt, itt és itt elérhetőek.)

Egyesületünk 1972-ben alakult. Az alapító tagok egyben a Diósgyőri Gépgyár dolgozói voltak, azaz olyan munkások, akik szabadidejükben a horgászatnak hódoltak. Az egyesület alakulásakor tagja lett a Magyar Országos Horgász Szövetségnek. Azóta jelentős szervezeti változás után ma alapító tagja a B.-A.-Z. megyei Horgász Szövetségnek.

Az egyesület működését, szervezeti felépítését az alapszabály biztosítja, amely az egyesület belső törvénye, a tagokra nézve kötelező erejű. Az alapszabály természetesen a bekövetkezett társadalmi változásoknak megfelelően többször módosult, de funkcióját tekintve nem változott. Az egyesület legfőbb szerve kezdetektől-napjainkig, a küldött-közgyűlés. A küldöttek részarányosan kerülnek megválasztásra, jelenleg a helybeli küldöttek száma 19 fő. Az alapítók – mintegy 70 fő – közül ma már csak 10 fő az aktív horgász, aki megszakítás nélkül élte át az egyesület eddigi történetét. Az alapítás éve után fokozatosan változott a tagság összetétele, a Digép dolgozók mellett egyre több lett a helybéli és Miskolc-környéki tag. Jelenleg a létszámon belül kb. egyharmad a helyi lakos horgásztársak aránya.

A kezdeti taglétszám folyamatosan emelkedett, és az 1900-as évek elején több mint 700 fővel tetőzött, sajnos azóta folyamatosan csökken, a múlt évben 350 fő volt a tagság száma. A tagságon belül kb. 75-80%-os a felnőtt tagok, kb. 20%-os az ifjúsági tagok aránya. A legutóbbi években erőteljesen növekedett a gyermek horgászok száma. Sajnos nagyon kevés a női horgász tagunk. Nem kedvező a horgásztagság kor szerinti összetétele sem, mert jelenleg túlsúlyban van az „idősebb” korosztály.

A tagság számának csökkenése számos okra vezethető vissza, amelyek között egyaránt megtalálhatóak az anyagi és erkölcsi okok. Ezek elemzése országosan várat még magára.
Az első helybeli egyesületi tagok közül meg kell említeni Bagi Józsefet, Majzik Istvánt, Román Imrét, Gara Bertalant, Hódi Gyulát, mint olyanokat, akik a kezdeti időkben rendkívül aktívan segítették az egyesületi munkát.

Egyesületünk létszámát tekintve alakulásától fogva a megye 10 legnagyobb tagságával rendelkező horgászközössége közé tartozott, így minden időben számos megyei vezetőt adott, sőt az egyesület első elnöke az országos szövetség alelnöki tisztségét is betöltötte. Az ongai horgásztanya avatója 1975-benAz egyesület megalakulásától fogva „vízkezelő” egyesület. 1972-ben kb. 70 ha-on gyakorolta ezt a jogát azaz a horgászat biztosítása mellett gondoskodott a vizek halgazdálkodásáról, a természet és a vizek védelméről. Kezdetben az összes ongai vizek mellett az egyesület rendelkezett a sajópálfalai, az ócsanálosi, a nagycsécsi, a mályinkai és a kissajói horgászvizek kezelési jogával is.

Sajnos különböző okok miatt jelenleg csak az ongai vizek egy részére – mintegy 40 ha vízterületre – terjed ki a kezelési jogunk. Bízunk benne, hogy az új halászati törvény életbe lépése után is – sikeres pályázat esetén – megmaradnak ezen vizek halászati-, horgászati hasznosítási jogaink. Alapításkor vizeink döntő többsége ivóvíz minőségű volt, ideális horgászati környezettel. Ez sokáig így volt, majd fokozatosan romlani kezdett a helyzet. Jelentős vízszintcsökkenés következett be, amely együtt járt a vízinövényzet elburjánzásával, iszaposodással és eljutottunk a mai nem éppen ideális állapotig.

Horgászegyesületünk alapításától kezdve rendkívüli pontossággal fáradozott az „igazi jó” horgászközösség kialakításán. Ennek a célnak egyik eszköze volt és ma is az, hogy rendszeres találkozókon mélyítjük el az egymás közötti, a kölcsönös tiszteleten, megbecsülésen alapuló kapcsolatokat. Ennek egyik legfontosabb eleme a házi horgászvetélkedés. Alapítástól napjainkig minden évben legalább egy alkalommal évadnyitó horgászversenyt rendezünk. Ezeken a versenyeken a tagság kb. egyharmada vett részt, de nyitottak voltunk más egyesületi horgászok felé is. Versenyeinken a felnőttek mellett külön kategóriában mindig kiírjuk az ifjúsági, a női és gyermek kategóriát is, és az eredményes szereplőket értékes tárgyi jutalmakkal díjazzuk.

Felismerve a gyermekhorgászat nagy jelentőségét, immáron öt éve minden évben az ongai iskola felső tagozatosai részére háromfős osztályonkénti csapatvetélkedést szervezünk a „Vándorkupáért”, valamint egyéni díjakért. E rendezvényeinkhez hathatós iskolai-nevelői támogatást is kapunk.
Az 1990-es évekig rendszeresek voltak az autóbuszos horgászkirándulások, amely keretében az ország, a megye sok szép tájával, vizeivel ismerkedtünk meg. Ma már sajnos erre anyagi-technikai feltételeink nincsenek.

Több-kevesebb rendszerességgel valósítjuk meg az évenkénti tisztasági természet- és vízvédelmi napjainkat. Korábban nagy sikereket értünk el ezen a területen. Egy esetben egyesületünk az országos verseny első helyét is megszerezte, de az egyesület a szakminisztérium legmagasabb elismerését is megkapta.

Az egyesület története során nagyon sokféle segítséget kapott. A legnagyobb segítséget az akkori gyáróriás vezetése nyújtotta. Így jöhetett létre, hogy a működés összes feltételét biztosították, ennek pedig az lett a következménye, hogy az egyesület a mindenkori bevételeinek szinte 90%-át a halgazdálkodásra, a halasításra fordította. Ez a gyakorlat a gyár részéről ma is tart, bár az utóbbi öt évben ennek mértéke alapvetően csökkent. Kiemelkedő támogatóink között kell felsorolnunk a Diósgyőri Csokoládégyár vezetőit is.

Mindezek mellett szintén sokat segítettek a helyi tanácsi-, majd később önkormányzati testületek és azok vezetői. Az ő aktív segítségük számos gond megoldásában alapvető volt. A legdöntőbbnek azt tartjuk, hogy befogadták, magukénak is érezték az egyesületi horgászközösséget, azokat is, akik nem voltak helyi lakosok. Az egyesület az évek folyamán vagyonilag is gyarapodott. Közös összefogással létrejött a horgásztanya, bevezetésre került a villany, kiépültek a tavak közötti utak. Az egyesület egész működésének kulcsszereplője a hal. Ez áll a középpontban. Így erről, azaz a halgazdálkodásról, halfogásról, haltelepítésekről a folytatásban beszélünk.

A halgazdálkodás összevont tevékenység, amely magába foglalja a halutánpótlás, a halvédelem és a „zsákmányszerzés” témaköreit. Mielőtt erre rátérnék, rövid gondolat erejéig szeretném elmondani, hogy horgászvizeink halfaunája is jelentős változáson ment át az idők során.

Kezdetben szinte minden fajta hal megtalálható volt a kezelésünkben lévő természetes és a bánya vizeinkben. A sokféle keszegfélétől a nagytestű békés halakon keresztül, a nagyra növő folyami szürkeharcsáig mindenre horgászhattak tagjaink. Nem voltak ritkák a tíz kilósnál nagyobb pontyok, a méterhosszú csukák, a húsz kilót elérő harcsák, de a kilón felüli dévérkeszegek, kárászok vagy a legutóbbi években a 10-15 kilón felüli növényevő halak, elsősorban az amurok.

A régi tagok elmondhatták, hogy fogtak még saját vizeinkben aranykárászt, süllőt, compót. Ezekkel a halakkal ma már a bányatavakban csak mutatóba találkozhatunk. Ma zömében a ponty, a kárász, a dévérkeszeg, a csuka és a harcsa a megtalálható választék, de sajnos van nemkívánatos halfajta is, így az utóbbi időben elterjedt a törpeharcsa és naphal.
A halgazdálkodás más megközelítésben azért is összetett tevékenység, mert ugyan más és más formában, de az egész tagság „munkaköre”. A vezetés elsősorban a halutánpótlásból, a hal- és ízvédelemmel kapcsolatos munkákból, míg a tagság a zsákmányszerzésből veszi ki részét.

Az első tizenöt évben a halutánpótlásnak három formája volt. Egyik a természetes szaporodásból származó, amely elsősorban a nem kavicsbánya tavakban volt számottevő, a második a algazdaságoktól vásárolt hal volt, harmadsorban a folyóvizek kiöntéséből visszamaradt ivadékok „mentéséből” vizeinkbe telepített utánpótlást jelentette. Sajnos ma már minden utánpótlás vásárlásból származik, természetes szaporodás a nemkívánatos – pl. törpeharcsa – fajtából van. Vásárlást viszont csak állatorvosi továbbtenyésztési igazolás mellett eszközölünk így védve az egészséges állományt, amivel a fertőzésből származó nagyarányú halpusztulást is megelőzzük.

A halgazdálkodás alapját az általában öt évre szóló, az illetékes szakhatóság által elfogadott un. „üzemtervek” jelentik. Az egyesület ez idáig a kiemelkedő telepítést végrehajtó egyesületek közé tartozott. Hosszú éveken keresztül intenzív halasítást végzett, amely azt jelentette, hogy évenként és hektáronként több mint 200 kilogramm halat telepített, amely a vízterület nagyságát jelentve 80 q vagy ettől több hal kihelyezését jelentette. Volt olyan év is, amikor 105 q hal került telepítésre. Minősítés és konkrét megnevezés nélkül had utaljak arra, hogy van olyan megyei nagyegyesület, ahol a hektáronkénti haltelepítés 10 kg/hektár mennyiség alatt van. Ez azt is jelenti, hogy fennállásunk eddigi ideje alatt – az utóbbi két évet leszámítva – a rendelkezésre álló anyagi forrásainknak a már említett 70-90%-át tudtuk halutánpótlásra fordítani.

Az évenkénti haltelepítéseket saját tagságunk és vezetőségünk végezte, melyeken mindig jelen voltak tagjaink közül azok, akik éppen vizeinknél tartózkodtak. A telepítéseket előre be kell jelenteni a megyei halászati hatóságnak, akik személyesen ellenőrzik a telepítéseket és minden esetben jegyzőkönyvezik annak megtörténtét.

A telepítéseket kíméleti idő követi, ezzel időt adva a telepített halaknak a megváltozott víz és környezet megszokására. Ez az idő általában a telepítést követő 4-6 hét.

Az utóbbi években a hal utánpótlás elsősorban a geleji és hortobágyi halgazdaságokból történik, figyelembe véve a minőségi feltételeken túl a gazdaságossági szempontokat is. Sajnos gyakori az a helyzet, hogy egyes telepítendő halfajtákat más-más gazdaságokból tudjuk csak beszerezni, és sokszor időben is a szállítókhoz kell igazodnunk.

A telepítések után a halgazdálkodás következő feladata a halvédelem. A szervezett munkának, a szállítóknál történő előzetes vizsgálatoknak, a megkövetelt állatorvosi ellátásnak köszönhetően az eddigi időszakban halpusztulás nem történt. Lényegében az elhullás csak a szállítás, lehalászás közben sérült halakból került ki, mértéke nem haladta meg az 5%-ot.

A halvédelem fontos eleme – több más mellett – annak az előírásnak betartása és betartatása, hogy tagjaink ne fogjanak ki az előírt méretet meg el nem érő halivadékot.

Most pedig néhány gondolat a fogási eredményekről. Tagjaink halzsákmánya két forrásból származik. Egyrészt abból amit saját vizeinkből, másrészt abból a fogásból amelyet más egyesület, szövetség vagy egyéb vizekből fognak ki. Saját vízterületeinknél tapasztalatunk szerint az évenként betelepített és a korábbról megmaradt halak 60-70%-át fogják vissza. Idegen vízterületen az éves összes fogás mintegy 30%-ra tehető.

Az elmúlt öt évben kifogott legnagyobb halak – amiről tudomásunk volt:

• 18 kg-os ponty
• 21 kg-os folyami harcsa
• 9 kg-os csuka
• 1,6 kg-os dévér
• 1,4 kg-os ezüst kárász

Tagjaink nem egyforma mértékben részesültek a fogásból. Voltak, akik fogási naplójuk szerint évente több mázsa halat kifogtak, és voltak akik egyáltalán nem fogtak halat. Véleményem szerint ez mindkét irányban túlzásnak minősíthető; azt a mondást azonban vissza kell utasítanunk, hogy a vizeinkben nincsen hal. Van hal, csak nem mindig „eszik”, azaz néha hetekig is koplal, aminek igen sok oka lehet.

Az azonban igaz, hogy aki sokat és rendszeresen horgászik, biztosan nagyobb eredményt mondhat magáénak, és az is igaz, hogy a szerencse mellé nem árt egy kis szakmai ismeret sem.
A horgászat szabályait mindig törvény vagy szakminiszteri rendelet szabályozta. Ezekre épült és épül jelenleg is a szövetségi, egyesületi szabályozás. Az állami szabályozás a horgászat előfeltételeinek meghatározásán túl tartalmazza a másik három legfontosabb előírást, így a fajlagos méret és mennyiségi szabályt, a fajlagos tilalmi idő szabályt és végül a védett halak felsorolását. Ezek minden egyesület számára kötelezőek. Az egyesületi szabályok ettől csak szigorúbbak lehetnek. Így fordulhat elő, hogy egyesületünkben pl. az amur kifogható legkisebb mérete nagyobb mint a törvénybeli előírás.

Horgászvizeinkben korábban előfordultak védett halfajok is, de jelenleg az ongai horgászvizekben ilyenekkel nem találkozunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy vizeinknél nincsenek védett halfajok. A helyi horgászrendet általában a közgyűlés határozza meg. Hogy ez hogyan érvényesül, továbbá a ma gondjairól, a jövőbeni elképzeléseinkről a következő, befejező részben kívánok beszélni.

Már említettem, hogy az országos horgászrendet minden egyesület kiegészíti az egyesületi, vízterületi horgászrenddel. A helyi horgászrend sem dogma, az egyesületünk működése során több esetben is változtatott rajta a közgyűlés, attól függően, hogy a tagság vagy a vezetőség mit tartott az adott időben indokoltan fontosnak, szabályozandónak.
Az első tizenöt évben a helyi szabályok is döntően az országos szövetség által kialakított szabályokhoz igazodtak. Egyesületünk életében az intenzív halgazdálkodási időszaktól tértünk el ettől, ugyanis a fajlagos tilalmi idő megszüntetésével „fegyelmezettebb” horgászatot kértünk tagjainktól és vendégeinktől.

A helyi horgászrend mai lényegi tartalma döntően három részterületet ölel fel. Így szabályozza a horgászat időbeliségére vonatkozó előírásokat, azaz vizeinken a nappali-éjszakai, órától-óráig stb. vonatkozó horgászelőírásokat. Szabályozza továbbá a helyi méret és kifogható mennyiségi előírásokat, s végezetül szabályozza a vizeink horgászatára vonatkozó különböző tilalmakat és engedményeket. A viták elkerülése érdekében ezek a területi engedélyek hátoldalán kerülnek felsorolásra.

Az egyesületi horgászrend – miután azokat minden esetben a közgyűlés dönti el – az egyesületi tagok és a vizeinken horgászó vendégek részére „helyi törvénynek” minősülnek, amelyek betartása és betartatása minden tag számára kötelező, megsértése egyesületi fegyelmi vétséget jelent, amely elmarasztalást, legsúlyosabb esetben akár a tagságból való kizárást is eredményezheti.
Ennek az egyesületi törvénynek betartását tagjaink jó húsz évig általában tiszteletben is tartották, de sajnos az utóbbi években egyre többen úgy gondolják, rájuk a helyi törvények nem vonatkoznak, szerintük elég, ha azt a többiek tartják csak be.

Mindinkább nő azon tagok száma, akik úgy gondolkoznak, hogy ha befizetik az esedékes éves díjakat, akkor azzal eleget tettek kötelezettségeiknek, és utána már mindent szabad, akik csak kivenni akarnak a közös tálból (vízből) akár mások kárára is.

Romlik a vizek partján a biztonság is. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor folyóink, tavaink partjain ott hagyhattuk felszereléseinket a lopás veszélye nélkül.
Félelem nélkül táborozhattunk, amikor az erőszak, a durvaság, az ocsmány beszéd a piszkos környezet elenyésző ritkaságnak számított. Sajnos eljutottunk oda is, hogy „egyesek” tettlegességgel vagy különböző fenyegetésekkel próbálnak „vélt igazuknak” érvényt szerezni. Az utóbbi években kialakult egy, az egyesület egész tagságához viszonyított szűk, pár tucatot kitevő nem kívánatos mag, amely ellen a jövőben a leghatározottabban fel kell lépni a vezetőségnek, de az egész becsületes tagságnak is. Meggyőződésem, hogy egységes, közös, egymást támogató fellépéssel – és ha kell, akár segítséggel is – de helyre kell tenni azokat, akik nem hajlandók a szabályok betartására, s mások kárára cselekszenek

A legutóbbi idők történetéhez tartozik a most kialakult – és ebben a formájában megengedhetetlen – „gyermekhorgászati” gyakorlat. Az állami törvények a gyermekhorgászat fejlődése, növekedése érdekében lehetővé tették – a korábbi szabályok megváltoztatásával – hogy a gyermekek egy bottal, bármely horgászmódszerrel nemes halat is foghatnak. E kétségtelenül jó szándékú szabályozás azonban „úgy sült el”, hogy egyes horgásztagjaink talán csak a családban lévő csecsemőknek nem váltottak engedélyt. Így ahány gyermek, annyi bot, ezzel növelve a bevethető fegyverzetek számát, szinte ráfordítás nélkül. Természetesen úgy, hogy a gyermek a vízparton sem tartózkodik, ellenőrzéskor éppen a faluban intézi dolgait. Ez ellen a következő évekre ésszerű döntést kell hoznia a következő közgyűlésnek.

Szaporodtak tehát a gondjaink, nehezedtek a rendre, fegyelemre, tisztességre, becsületre vonatkozó feltételeink, de meggyőződésem, hogy ma még nem menthetetlen a helyzet, de abban is biztos vagyok, hogy e területeken haladéktalanul lépnie kell a közgyűlésnek az egész tagság érdekében.

Az 1990-es évektől szóló egyesületi történetet lényegében a törvényi változások időszakának is nevezhetnénk. Megmozdult a több évtizedes törvényes állóvíz, s ez idő alatt két ízben is változtak a horgászatra vonatkozó állami előírások.

A leglényegesebb változások egyike az, hogy az állam a halászati hasznosítási jogot 2001. január 1-től pályázat útján adja annak, aki legjobban megfelel az általa meghatározott pályázati feltételeknek.

Egyesületünk tagsága, vezetősége legutóbbi közgyűlésén is úgy foglalt állást, hogy szükségünk van vízterületünk halászati jogára, és pályázni kell ennek a jognak a megszerzésére. Mindezeken túl természetesen partnerei vagyunk minden olyan további vízterületi fejlesztésnek, elképzelésnek, hasznosítási célkitűzésnek, amelyek nem gátolják, nem akadályozzák a tagság horgászati tevékenységét.

Az egyesület a további években is élni, működni kíván, itt szeretné gyökereit továbbfejleszteni, mert bár a hagyományos neve miatt miskolcinak tűnik, de tagságát tekintve egyre inkább ongai ez a horgászközösség.

Végezetül ismételten megköszönöm a Kékdaru szerkesztőségének azt, hogy lehetővé tette egyesületi bemutatkozásunkat, és egyben megragadom az alkalmat arra is, hogy a jövőre is kérjem szíves támogatásukat. Ezúton is megköszönöm mindazon szervek és személyek segítségét, támogatását, akik az egyesület működését az eltelt idő alatt segítették, előmozdították. Megköszönöm egyesületi tagságunk munkáját, mindazok kitartását, akik a hosszú évek alatt aktív tevékenységükkel növelték egyesületünk jó hírnevét.
Azzal zárom ezen korántsem teljes körű tájékoztatásomat, hogy egyesületi tagjaink, vendégeink részére további kellemes szórakozást, eredményes kirándulást, jó „fogást” kívánjak a következő években is.

– Miklós Tamás, a DIGÉP Horgászegyesület elnöke –